Megint egy whisky-boom kellős közepén vagyunk. Azért írom, hogy megint, mert a whisky történelme - bár maga az ital folyamatosan fejlődik – rendelkezik bizonyos ismétlődő szakaszokkal: felfutással, majd leszállóággal, mint bármi más a piacon. A „történelem ismétli önmagát” így ölt testet, ebben a hurokban. Vagy abban, hogy valaki újra megcsinálja azt, amit egyszer már megtett...

A Waterford Distilleryt Mark Reynier alapította. Az a Mark Reynier, aki befektetőtársaival 2001-ben, 6 millió fontért megvásárolta a Bruichladdich Distilleryt a White & Mackaytől, hogy aztán a következő 15 évben azzá tegye, ami: a lázadás, de egyben az átláthatóság iskolapéldájává, a fiatal, bátor branddé, a terroir élharcosává. Olyan márkává, amely időnként szembe megy a szabályokkal, amelyik úgy akar játszani, hogy látható legyen. Ez többé-kevésbé sikerült és tovább tudott folytatódni, amikor 2016-ban a Rémy Cointreau megvásárolta a lepárlót. De akkor már Mark Reynier nélkül írták tovább a históriát. Ő nem így tervezte, de ezzel mi csak nyertünk.

Felmerül a kérdés, hogy ha a Brucihladdich-val kimaxolta a transzparenciát (valójában nem, mert a munkának hirtelen lett vége, nem fejezte be, amit elkezdett), lehet-e emelni a tétet?

Lehet.

Igazán tiszta lappal, megszabadulva a béklyóktól, az iparági elvárásoktól, a megfelelő emberekkel a megfelelő helyen. Az, hogy ez pont Írországban van? Nem számít. Az árpa az, ami számít – állítólag kiváló minőségű árpa terem a lepárló környékén, ami 100-200 mérföldet jelent ez esetben.

Mark Reynier a Waterford Distilleryvel tenné fel a pontot a transzparenciára, a terroir kérdésre; arra, hogy vajon a single malt whiskynél ugyanannyira érvényesül-e a termőhelyi karakter, mint a bornál? Egyáltalán érvényesül-e, érezhető-e? Ő ezt az árpában látja, hiszen a whiskynek az árpa a szőlője, ha mondhatom így. Ahogy ők írják: téireoir, utalva Írország nevére a saját nyelvén (Éire).

A Waterford egy régi sörfőzde épületegyüttesében kezdte meg működését, ki gondolná, Waterford településen, ami Írország legrégebbi, és egyben ötödik legnépesebb városa, egyébként egy magyar kisváros népességével, mintegy 60 ezer fővel rendelkezik. A sörfőzdét annak idején, 2004-ben a Diageo építtette. Nyoma sincs itt a viktoriánus romantikának – vas és acél mindenhol, precízen hajlított csövek, hatalmas tér, gépesítés. Tökéletes ellentéte mindez Skócia vidéki, kisméretű főzdéinek, noha a lepárlóüstök kalandos úton kerültek ide: anno a Bruichladdich udvarán állt az egyikük és a skóciai Dumbartonban működő régi Inverleven lepárló számára készültek - régiek, de összesen 19 évet, ha használták őket. Itt új életre keltek. A lepárlóban minden látható. ellenőrizhető, számokkal, adatokkal és egyben végtelen lehetőség a kísérletezésre. Nem az ipari méret, ami a jelentősége, hanem az, hogy ezt a minőség szolgálatába tudják állítani.

Ez persze nem baj, hiszen a tervek is nagyok.

A főzde jelenleg 46 árpatermelővel van kapcsolatban. Egy-egy termelő egy betakarítás során aratott árpáját egyben párolják le és teszik hordóba, gondosan dokumentálva a folyamatot. Így lesz a whisky single farm single malt, azaz egyetlen farm termésének egyidőben, egyetlen lepárlóban desztillált párlata. Minden egyes aratás eredményét külön kezelik – a földtől a hordóig, majd a palackig. Pontosan visszakövethető, hogy melyik palack whisky melyik termésből és lepárlásból származik. Nemcsak azt dokumentálják, hogy melyik farmer árpáját mikor párolják le, de a gabona pontos fajtáját, talaját is jegyzik. Például a Bannow Island 1.1 nevű kiadás a Bannow farmról származik, Ed Harpur termelte az árpát hozzá, sós, atlanti levegővel átitatott, homokos talajon. Az árpa fajtája Overture, a termelés éve 2015, lepárlás éve 2016. Minden palack hátulján egy kód található, amit ha beütünk az oldalukon, pontos adatokat kapunk az üvegben található whiskyről, az aratástól a palackozásig, megnézhetjük a talajszerkezetet, képeket nézegethetünk a környékről és még a farm hangjait(!) is meghallgathatjuk. Nem vicc.

A végső cél majd, hogy a világ legkomplexebb single maltját alkossák meg, a külön-külön lepárolt whiskykből, házasítással, amolyan cuvée formájában. Az, hogy ez mikor lesz, még nem tudjuk, hiszen a farmok terméseiből készült whiskyket még csak idén, 2020-ban kezdték palackozni. Elsőként a Bannow, Ballykilcavan, Ballymorgan, Ratheadon, Sheestown farmokról, különböző módon elosztva a megjelenéseket. A Ratheadon például csak a lepárlóban volt először kapható, a másodlagos piacon ennek van most a legmagasabb értéke. Ezt követték és követik az amerikai és távol-keleti piacokra szánt megjelenések, szintén más-más farmokról.

Nem lenne teljes a kép a megfelelő hordó nélkül, hiszen a párlat eredete csak egy dolog, amiben érlelődik, az szintén nagyon fontos (egyes iskolák szerint a legfontosabb) eleme a folyamatnak. A Waterfordnál ez is gondosan válogatott kombináció: francia és amerikai tölgy, melyek között új hordó is van, és olyan is, amiben korábban francia vörösbor volt. Meglátásom szerint a transzparencia akkor lenne még teljesebb, ha még azt is tudnánk, melyik hordó tölgyfája pontosan melyik tájegységről származik, pontosan milyen bor volt benne és mennyi ideig. Egyébként majdnem 100%-ban meg is tudjuk ezeket az infókat, például a fentebb említett Bannow esetében kiderül, hogy az amerikai bourbonhordók a Jack Daniel’s-től vannak.

De ne legyünk elégedetlenek, a Waterford még így is messzebbre merészkedik, mint eddig bárki. Mi előremutató, ha nem ez? Mi menő, ha nem ez?

A whisky megismeréséhez állítólag elengedhetetlen, hogy megkóstoljuk a régi idők whiskyjeit is. Erre ma már csak akkor van lehetőségünk, ha van elég pénzünk, vagy rendelkezünk olyan ismeretséggel, hogy hozzájuthassunk ilyen whiskykhez. Arra azonban mindig van lehetőség, hogy bekapcsolódjunk ebbe a vérkeringésbe: amit ma iszunk, amit ma kóstolunk, az lesz holnap a tegnap whiskyje. Arról fogunk beszélni húsz év múlva, abból fogunk tanulni harminc év múlva. Most viszont itt vagyunk és jelen lehetünk whiskyk születésénél, elkezdhetjük követni az útjukat – a földtől a pohárig, majd a jövőbe.

46 farm terméséből egyelőre csak párat ismerünk. Hol van még a vége…

A probléma itt már csak azzal lehet, ami az új whiskyk közül a kis mennyiségben elérhetőek sajátja: a készletek hamar elfogynak és rövid távú spekulatív befektetők martalékává válnak, valamint gyűjtők polcaira vándorolnak, ahol soha nem fognak kinyílni, nem fogyasztják el őket. Ez óhatatlan hozadéka az elmúlt évtizednek, hiszen a whiskyt megismerők és kedvelők, valamint abban üzleti, befektetési lehetőséget látók száma exponenciálisan növekszik. Gyűjtés régen is volt, de a whisky soha nem volt még ennyire hozzáférhető, mint napjainkban.

Hogy Waterfordot mikor tudunk itthon kóstolni (és esetleg beszámolni a Drams blogon)? Nos, hamarabb, mint gondolnánk...